„Az állatok haldokolnak. Hamarosan egyedül leszünk itt.”

Ezzel a tényszerű, sokkoló, mégis elképzelhetetlennek tűnő kiejelentéssel kezdődik Charlotte McConaghy ausztrál írónő „Az utolsó vándorlás” című regénye. Árulkodó, hogy egy ilyen állítást az olvasó milyen könnyedén elfogad. Például azt olvasva, hogy a bolygó állatvilága majdnem teljesen összeomlott, az állatok nagyrésze teljesen kipusztult, csak megvonja a vállát és buzgón olvassa tovább a könyvet. Igazán később, a történetet böngészve, majd főleg a könyvet befejezve áll meg és gondolja végig az olvasó, hogy mivel kezdődött a regény és milyen világról olvasott 350 oldalon keresztül. Mert most még elképzelni sem tudjuk, hogy egyszer oda jutunk, hogy nem látunk madarakat, vagy már az állatkertben sem élnek oroszlánok, sőt, nem is lesznek állatkertek, mert nem lesz mit megmutatni a rácsok mögött.

A könyvben megismerkedünk Franny Stone-nal, egy távolságtartó és rejtélyesen sérült nővel, aki Grönlandra utazott, hogy elektronikusan megjelölje a sarkvidéki csérek talán utolsó megmaradt kolóniáját, mielőtt azok „minden élőlény leghosszabb természetes vándorlására” indulnak, egy pólustól pólusig tartó útra, amely végül az Antarktiszon ér véget. Mert abban a világban él, amiben már nincs hal az óceánokban és a tengerekben, a szakértők szerint az erdők néhány éven belül eltűnnek, és a kormányok arra emlékeztetik a polgárokat, hogy iratkozzanak fel a várólistákra, hogy még egy utolsó pillantást vethessenek rájuk.

Igen, ez egy klímaregény, a regényirodalom egy olyan fajtája, amelyet túlságosan kevesen szeretnek, mert egy olyan világot mutat meg, amivel nem szeretnénk szembesülni. Jó látni, hogy napjainkra megjelent ez a műfaj az irodalomban és számos jó írást is találhatunk, amelyek elgondolkodtatnak, de nem oktatnak.

A történet Franny, az érzelmileg megtört ornitológus saját vándorlását mutatja be, amit Grönland partjainál kezd meg, ahol egy halászhajót keres, amellyel követni tudja a cséreket. Az alku, amit felajánl, az, hogy a madarak, aki csodálatos vadászok és maratoni atléták, egyenesen a régóta keresett, de valószínűleg mitikus „aranyfogáshoz” vezetik a halászokat. Szoftverrel követi majd a madarakat, hogy megállapítsa, eljutnak-e az Antarktiszra, és meghódítják-e a kopár óceánt, a legénység pedig cserébe – a könyv kifejezésével élve – bányászni fogja annak utolsó megmaradt kolóniáit. Kompromisszumként ez nem ideális, de Ennis Malone-ban, a Saghani szótlan kapitányában kellemes partnerre talál. Amit a férfi azonban még nem tud, hogy amint elérik a jeges tengerszorost, a nő a halálát tervezi. Miközben Franny nekivág a tengereknek, az elbeszélés végigszövi a múltját, amely elhagyatottsággal, csalódással és halállal terhelt.

A vadon szelleme kísérti ezt a regényt. Amikor Franny Yellowstone-ba látogat, nem hall madárcsicsergést. „Sajnálom, hogy ide jöttem”, gondolja, „oda, ahol élettelibbnek kellene lennie, mint bárhol máshol”.

A vadon nélküli világ nem csupán gyakorlati probléma, amit meg kell oldani, hanem az emberi lét válsága. A regény prózája mégis szárnyal a bolygó tájainak és fogyatkozó lakóinak magával ragadó leírásával, és számos csodálatos elmélkedést tartalmaz az állatvilágunk és növényvilágunk iránti felelősségünkről.

„Mi történik, ha az utolsó csérek is elpusztulnak?” Franny elgondolkodik. „Semmi sem lesz többé olyan bátor, mint korábban.”

„Az utolsó vándorlás” jól megírt regény, amely még sokáig megmarad, miután az utazás véget ért. Történet a személyes és globális felelősségünk kérdéséről, és a túlélők bűntudatáról, ami elől sehova sem menekülhetnek.  A könyv magyarul is megjelent az ALEXANDRA KÖNYVESHÁZ gondozásában.