Február végén jelent meg a finn biológus és író Inkeri Markkula regénye, „A soha fel nem engedő föld” az Európa Könyvkiadó gondozásában. Klímaregény, szerelmi történet vagy az északi őslakos népek elnyomásának emléket állító könyv? Minden olvasó maga dönti el, számára mi az, ami úgy megfogja olvasás közben, hogy a történet befejezése után sem ereszti. Mert az biztos, hogy nehéz letenni a könyvet, és még nehezebb ugyanúgy folytatni tovább.

A történetet négy főszereplő szemén keresztül ismerjük meg különböző idősíkokban, körülbelül negyven évet felölelve. Lassan bontakozik ki a cselekmény, ez azonban nem zavaró, sőt, segít még inkább elmélyülni az északi sarkvidéki, tél és jég uralta világban. Unni a finn Lappföldön született, de édesanyja gyermekkorában elszakítja az otthonának tekintett északi világtól és édesapjától. Így Dél-Finnországban nő fel, amit azonban soha nem érez otthonának. A számi nő talán nem véletlenül lesz gleccserkutató. Jon Kanadában született, csecsemőként örökbefogadták, majd Dániában nő fel. Egész életében tudja, hogy ő más, valami nem normális vele, de nem érti, miért. Érthető, hiszen nem ismeri a gyökereit. Helen mindig is szeretett volna gyermeket, de kiderült, nem lehet neki, ezért amikor jön a lehetőség – épp Kanadában élve –, hogy örökbe fogadhat egy inuit csecsemőt, nem kérdez semmit a gyermek szülei felől, csak él a lehetőséggel. A Baffin-szigeten élő inuit Alaise húszéves korában szül gyermeket, akit soha nem ismerhet meg, miután a kórházban azt mondják, halva született, hiába érzi még évek múltán is a fia és közte lévő köteléket.

A négy szereplő mellett van egy ötödik is, aki a maga nevében főszereplő: a Penny-gleccser, Kanada legdélebbi nagy gleccsere, melynek belsejében hatezer négyzetkilométernyi jég található. Penny pedig eltűnőben van a klímaváltozásnak köszönhetően: nyáron túl sok olvad el belőle, az enyhe teleken pedig már nem tud megfelelően újrafagyni. Mindez drámai hatással van az északi népek életére, mindennapjaira, az állatvilágra és magára Pennyre is – hiszen az a víz valahova elfolyik, de vajon hová?

Inkeri Markkula lenyűgözően mutatja meg nekünk a sarkvidéki népek életét, mentalitását és a klímaváltozás következtében zajló átalakulásokat az északi sark gleccsereiben. A biológus-írónő a klímaváltozás és az északi természet kutatója; számos alkalommal járt az Északi-sarkvidéken, élt Lappföldön, Izlandon és a Spitzbergákon is, így hiteles ismerője mindannak, ami ott zajlik. Könyvében gyönyörűen megfogalmazva hozza közel hozzánk ezt a távoli világot. Miközben olvassuk, kettős érzések ébrednek bennünk – Unnival együtt szeretnénk részesei lenni annak a csodának, amit átél, miközben ugyanúgy vele együtt rettegünk, hogy e varázslatos világ eltűnik a klímaváltozás következtében, ki tudja, mit hagyva maga után. Érezzük a természet elsöprő erejét, amely mellett mi, emberek csupán apró porszemek vagyunk.

A klímaváltozás mellett a regény másik meghatározó témája a szereplők múltja és annak jelenre gyakorolt hatása: a kiközösítés és bántás, csak azért mások. Mindkét főszereplő őslakos népcsoportból származik – Unni számi, Jon inuit. A nyolcvanas évekig erőszakos asszimilációs törekvések zajlottak az északi skandináv országokban a számikkal, és Kanadában az inuitokkal szemben. Markkula – valószínűleg tudatosan – kevesebbet ír a számi asszimilációs politikáról Finnországban, helyette az inuitokkal szemben a kanadai állam által folytatott gyakorlatot ismerjük meg részletesen. Az őslakos gyermekeket bentlakásos iskolákba kényszerítették, ahol el kellett felejteniük nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat, az úgynevezett „Sixties Scoop” pedig a kanadai történelem egyik szégyenfoltja: az 1960-70-es években körülbelül húszezer őslakos gyermeket szakítottak el szüleiktől – sok esetben azt hazudva, hogy meghalt a gyermekük –, hogy középosztálybeli fehér családok fogadhassák őket örökbe. Ne gondoljuk azonban, hogy a skandináv gyakorlat emberségesebb lett volna. A számikkal szembeni kegyetlen asszimilációról számos könyv készült, az inuitokkal szembeni bánásmódról kevesebb – ezért is értékes, hogy a kanadai szálon keresztül ezt mutatja be nekünk az írónő.

„Engem vigasztal a gondolat, hogy a világ emlékszik ránk akkor is, ha néha eltűnünk. A világ emlékszik az emberek, a népek sorsára, elraktározza őket a gleccserekben és a talajban, talán olyan helyeken is, amelyeket még nem fedeztünk fel. A világ mégiscsak emlékszik” – olvashatjuk a könyvben. Reméljük, hogy a gleccserek a sokezer évnyi történelemmel, itt lesznek még velünk sokáig és emlékeztetnek, tanítanak minket emberségre, környezetszeretetre, a másik elfogadására és tiszteletére, legyen szó emberről, állatról vagy magáról a bolygónkról.