Egy nagyon érdekes, mondhatni kísérleti jellegű természetfilmről számol be a The New Yorker lap internetes kiadása. A „Kellemetlen medve” (Nuisance Bear), Jack Weisman és Gabriela Osio Vanden portréja egy jegesmedve-turizmusáról ismert manitobai városról a feje tetejére állítja a természetfilmeket.

„Hang Nélkül”

Milyen lehet egy természetfilm narráció nélkül? Egy olyan műfajról beszélünk, ami nagymértékben támaszkodik a narrátorra, hogy áthidalja a szakadékot a növény- és állatvilágban kibontakozó drámák és az azokat megérteni kívánó emberek között. Ha szerencsénk van, a hang kedves és kifejező, nem túl lekezelő és nem is túl ostoba szöveget hallunk. David Attenborough például olyan áhítatot áraszt, hogy a dzsungel kápolnának tűnik, Morgan Freeman vagy Sigourney Weaver pedig színpadiasságot kölcsönöz egy pingvin vagy egy bálna életének. De mi történik akkor, ha nincs narrátor, és a nézőnek magának kell összeraknia egy állat történetét pont úgy, ahogyan azt a természetben is megtehetné?

Ezt a kihívást tűzték ki maguk elé Jack Weisman és Gabriela Osio Vanden filmkészítők a Nuisance Bear című rövid dokumentumfilmben, amelyet a manitobai Churchill városában forgattak, ahová minden ősszel, amikor a Hudson-öbölben kezd kialakulni a tengeri jég, tömegesen érkeznek az utazók, hogy megnézzék a jegesmedvék vándorlását, . A „Kellemetlen medve” című film felvételei legalább annyira árulkodnak az emberek viselkedéséről, mint a medvékéről. A vadonban élő paparazzók tömegei gyűlnek össze az utak szélén, okostelefonos fotókat készítve egy parkoló terepjáró mellett guggolva vagy egy nyitott autó ajtaja mögé bújva. Csend van – az egyetlen hang a medvék lépteinek ropogása és a digitális fényképezőgépek zárjainak egymást átfedő zúgása.

Meddig mehetünk el?

A medvék, mint látvány megérik az utazást: fehér óriások, akik laza lábakkal, erőteljesen baktatnak a tundrán, vagy a városhoz közelebb kúszva vizsgálják meg a szemetesládákban rejlő táplálékszerzési lehetőségeket. Hozzászoktunk, hogy az ilyen karizmatikus állatvilágról készült képeket az emberi területektől távolabb rögzítik – vagy úgy szerkesztik, hogy úgy tűnjön. Ezért különösen megdöbbentő látni, hogy ezek a medvék egy közlekedési táblával osztoznak a képen, megosztják a teret az emberekkel, akik azért jöttek, hogy megnézzék őket, óvatosan sétálnak a parkoló járművek között, figyelik őket és visszanéznek rájuk.

Weisman és Osio Vanden már a kezdetektől fogva tudták, hogy nem akarnak narrációt vagy zenét a filmjükben. „Úgy éreztük, hogy ezekkel nagyon könnyű manipulálni a nézők érzelmeit” – mondta Weisman. „Ezért kíváncsiak voltunk: vajon kísérletet tehetünk-e arra, hogy – művészként és filmkészítőként kihívást jelentve magunknak – elmeséljük ezt a történetet, és az emberek valóban elkötelezettnek érezzék magukat ezen elemek nélkül?”. A másik sorsdöntő pillanat a forgatás során következett be, amikor úgy döntöttek, hogy egy kamerát szerelnek az autójukra, a medvék szemmagasságába. „Fontos volt számunkra, hogy megőrizzük az állat perspektíváját” – mondta Osio Vanden. Az eredmény a város egy medve szemszögéből. Az embercsoportok akadályokat jelentenek a vadászterületek között; a városi szeméttelep állandó kísértés, egy frusztrálóan befalazott paradicsom, ahová a kisebb lények, például a rókák és a hollók besurranhatnak, és könnyen lakmározhatnak. A cselekmény meglepő és vizuálisan lenyűgöző csúcspontra jut, amikor az egyik medve már nem tud ellenállni Churchill szemetének. Az eredmény egy bizarr ember-állat találkozás, amely nem csupán logisztikai, de etikai kérdést is felvet. A film pedig a nézőkre bízza, hogy maguk fejtegessék a jelentését.

További részletek a The New Yorkerben olvasható.

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Kiemelt kép: Hans-Jurgen Mager – Unsplash