Egy nagyjából 125 tankerrepülőből álló flotta segítségével a szubpoláris régiókat az iparosodás előtti hőmérséklet közelébe lehetne visszahozni – állítja egy tanulmány.
A tudósok egy ellentmondásos tervet mutattak be, amelynek értelmében a módosított amerikai KC-135R-hez hasonló, magasan szálló repülőgépek mikroszkopikus aeroszolrészecskéket permeteznének a légkörbe, hogy újra befagyasszák az Északi- és Déli-sarkot. Az IOP Environmental Research Communications című folyóiratban nemrég közzétett kutatás szerint a módszer megvalósítható és meglehetősen olcsó lenne.
A terv, amely a sztratoszférikus aeroszol-injektálás (SAI) nevű, ellentmondásos éghajlati beavatkozási technológia alá tartozik, csak a szubpoláris régiókat célozná meg – ahelyett, hogy globális beavatkozássá válna, amit a legtöbb más SAI-művelet feltételez – hangsúlyozzák a tanulmány szerzői.
A tervezett repülőtípus, a SAIL-43K: előrelépés a korábban alternatívaként megvizsgált „használt” katonai légi utántöltő tankerekhez képest.
A kutatók azzal érvelnek, hogy a „kéz alól vett” (újrahasznosított) katonai légi utántöltő tankerek, mint például az elöregedett KC-135 és az A330 MMRT, nem rendelkeznek elegendő hasznos teherbírással a szükséges magasságokon – még akkor sem, ha átalakítják őket. Ezért a SAIL-43K-t a szubpoláris misszió hatékony alternatívájaként mutatják be.
Egy 125 darab, ilyen SAIL-43K tankerből felállított flotta mikroszkopikus méretű kén-dioxid-részecskékből álló felhőt bocsátana ki, amely 43 000 láb (13 kilométer) magasságban és 60 fok északi és déli szélességen elegendő hasznos terhet tudna szállítani ahhoz, hogy évente két fokkal hűtse le a térséget. Az olyan területek, mint Anchorage, Alaszka déli része és Patagónia déli csücske, közel az iparosodás előtti átlaghőmérséklethez hűlnének le. Ugyanis a nagy magasságú szelek által lassan a sarkok felé sodródva a részecskék blokkolnák a napsugárzás egy részét a Föld felszínén.
A művelet jelentős kibocsátással járhat, ugyanez számokban a 2021-es év több mint két napnyi globális kereskedelmi légiforgalomnak, vagyis a New York-i Kennedy repülőtérről induló éves járatok mintegy kétharmadának felelne meg. A SAI-művelet kihasználná az északi féltekén már meglévő kereskedelmi repülőterek számát, amelyek egy sarki SAI-művelet operatív bázisául szolgálhatnának. Anchorage például három, 3200 méternél hosszabb kifutópályával rendelkezik, és annak ellenére, hogy az északi szélesség 61,2°-án található ez elég közel lenne a célhoz.
A déli félteke esetében ez egy kicsit bonyolultabb. A déli pólus 60 foka sehol sem ér szárazföldet és sehol sem lakott. A legközelebbi jelentős repülőterek Chilében, Argentínában és Patagónia déli csücskén találhatók. Emellett a tanulmány kiemeli, hogy bármely már létező bázis földi infrastruktúráját nagymértékben meg kell erősíteni a program befogadásához.
A költség kevesebb, mint egyharmada az alternatív éghajlati terveknek, amelyek célja az azonos 2°C-os lehűlés.
A tanulmány a szubpoláris SAI-program költségeit évi 11 milliárd dollárra becsüli. Ez kevesebb, mint egyharmada annak a költségnek, amely az egész bolygó ugyanolyan 2°C-os lehűlésével járna, mint amennyit más éghajlati megoldások, például a kibocsátás-mérséklés, az alkalmazkodás vagy a szén-dioxid-megkötés és -szekventálás kínálnak. Mindazonáltal az újonnan javasolt SAI-műveletet a fent említett alternatívákkal összehasonlítani olyan lenne, mintha almát és narancsot hasonlítanánk össze – vallják a kutatók.
Ellentmondásos program
Bár a program szubpoláris jellegű, és legfeljebb egy tucatnyi ország légterét használja, mégis ellentmondásos. Az irányítási és legitimitási kihívások, amelyekkel egy ilyen programnak szembe kell néznie, többek között az, hogy nem ismerjük a kénrészecskék légkörbe juttatásának nem szándékolt következményeit, például a terméshozamok csökkenését.
Nemrég egy Harvard kutatási projekt hasonló SAI-tervezetét Svédországban a környezetvédelmi tiltakozások miatt el kellett vetni. Ebben az esetben a tudósok azt javasolták, hogy a részecskék kibocsátására léggömböket használjanak, és hangsúlyozták, hogy tovább kell erősíteni a nemzetközi megállapodásokat. Az újonnan javasolt program mögött álló kutatók mégis azzal érvelnek, hogy SAI-programjuk a világ lakosságának jóval kevesebb mint 1%-át – és a mezőgazdaságát szinte egyáltalán nem – érintették volna közvetlenül. Úgy vélik, hogy tekintettel a nyilvánvaló megvalósíthatóságára és alacsony költségeire, ez a forgatókönyv további figyelmet érdemel.
Kiemelt kép: Olvadó sarki jégtáblák – Roxanne Desgagnés – Unsplash
