A világ egy távoli szegletében, a Himalája fenséges hegycsúcsainak tetején egy ősi túlélő némán tanúskodik a Föld történelméről. Ismerjék meg a Takakiát (Takakia lepidozioides), a világ legöregebb moháját, egy különleges organizmust, amely több mint 400 millió éve állja ki a bolygó ezen tájának viharos változásait. Most azonban, amikor az éghajlatváltozás felgyorsul, a Takakia olyan egzisztenciális fenyegetéssel néz szembe, amely örökre eltörölheti figyelemre méltó örökségét.
A Takakia, évszázadokon át kiállta az idő próbáját. A jégkorszakoktól a tömeges kihalásokig, a dinoszauruszok korától az emlősök megjelenéséig, ez a rugalmas tűrőképességű moha mindennek tanúja volt. Még a Himalája erőszakos születését is elviselte, dacosan emelkedve a Föld egyik legzordabb környezetével. Takakia figyelemre méltó utazása azonban a mostani küzdelmével egy hátborzongató végkifejlethez vezet bennünket. Ellenállóképessége ellenére az ember okozta éghajlatváltozás olyan kihívást jelent számára, amely leküzdhetetlennek bizonyulhat. Egy olyan világban, ahol a globális hőmérséklet soha nem látott ütemben emelkedik, a Takakia alkalmazkodóképessége meghaladja a faj lehetőségeit. A Tibeti-fennsíkon végzett több mint egy évtizedes kutatásból, ahol a Takakia a történelem előtti korszak túlélőjének egyik utolsó maradványa maradt, komor előrejelzés rajzolódik ki. A Cell című folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmányban a tudósok bemutatták eredményeiket, és figyelmeztetést tettek közzé. Ez a kényes moha, amely közel 400 millió évnyi evolúciót és környezeti változásokat élt túl, most a kihalás szélén táncol a modern emberi tevékenységek által előidézett gyors változások miatt.
A Tibeti-fennsík a Takakia utolsó menedékhelye. Ezen az elszigetelt területen a Takakia mindkét faja együtt él, ami ritkaság a biológia világában. Ezek a fajok szórványosan megjelennek a világ más sarkaiban is, Észak-Amerika nyugati részétől Kelet-Ázsiáig, ami tovább fokozza a köréjük épült tudományos misztikumukat. A szakértői intrika több mint másfél évszázadon át övezte a Takakiát. William Mitten 1860-as években a Himalájában történt felfedezése kezdetben zavarba ejtette a kutatókat. Májfűnek hitték, de csak az 1990-es években derült ki, hogy valójában moha. A nemzetség ekkor kapta a nevét Noriwo Takaki tiszteletére, aki felismerte különleges tulajdonságait. A Takakia egyediségének feltárása csak aprólékos molekuláris vizsgálatok révén bontakozott ki. A ma már kihalt evolúciós elődeitől mintegy 390 millió évvel ezelőtt vált el, így a bolygó egyik legrégebbi szárazföldi növénye. Külső megjelenése az évezredek során nagyrészt változatlan maradt, amit 165 millió évvel ezelőtti fosszíliák is bizonyítanak, amelyek feltűnő hasonlóságot mutatnak mai megfelelőjével.
Az egykori tartós diadalnak azonban leáldozóban van. A Tibeti-fennsík, amely egykor Takakiát védte, ma már a klímaváltozás „harcának” színtere. A környezeti adatokat szorgalmasan gyűjtő kínai csapat által végzett aprólékos kutatás riasztó mintázatot tárt fel. A fennsíkon a hőmérséklet soha nem látott mértékben emelkedett, 2010 és 2021 között évente körülbelül 17 Celsius fokkal. Ez a drámai hőmérséklet-emelkedés, amelyre ilyen magasságban még nem volt példa, veszélyes helyzetet idézett elő a Takakia számára.
Ralf Reski, a németországi Freiburgi Egyetem növénybiotechnológiai professzora és a tanulmány társszerzője szerint a Takakia nem biztos, hogy rendelkezik azzal a képességgel, mint egyes, magasan fekvő növények, vagyis, hogy a lejtőn egyre feljebb „vándorolnak” és ezzel alkalmazkodni tudnak. A mohafajnak az évmilliók során kialakult, a hideghez és az intenzív ultraibolya sugárzáshoz való rendkívül speciális alkalmazkodása lehet a bukása az ilyen gyors változásokkal szemben.
A Takakia populációjának kiterjedése a fennsíkon 2010 óta évente mintegy 1,6 százalékkal csökkent, ami megdöbbentő arány egy olyan organizmus esetében, amely évezredes változásokhoz alkalmazkodott. Továbbra is rejtély, hogy ez az egykor hatalmas túlélő miért kezdi elveszíteni a harcot a környezettel szemben. A genetikai elemzések rávilágítanak a magashegyi körülményekhez történő specializálódására, ami talán egy olyan evolúciós képesség, amely most akadályozza a mohát, mivel a körülmények gyorsabban változnak, mint amilyen gyorsan képes megbirkózni velük.
A Takakia helyzetének következményei messze túlmutatnak a mohás élőhelyeken. Miközben a tudósok azon fáradoznak, hogy megértsék, miért haldoklik ez az ősi túlélő, a gyorsan változó világ szélesebb körű következményeit is igyekeznek feltárni. Reski azt javasolja, hogy a jövőbeni tanulmányok vizsgálják meg a világ más részein, például Kanadában és Japánban élő Takakia-populációkat, hogy megértsék, hogyan birkóznak meg azok az éghajlatváltozás okozta kihívásokkal. A kutatócsoport azonban nem elégszik meg a Takakia hanyatlásának dokumentálásával. Merész lépésként ellenőrzött laboratóriumi környezetben termesztik a Takakiát, sőt, egy nagyratörő vállalkozásba is belevágnak: a mohát a fennsík magasabb fekvésű területeire ültetik át, hogy megfigyeljék a túlélési stratégiáit.
A bizonytalanság közepette Takakia helyzete az emberiség számára megrendítő leckévé válik. Ellenállóképessége a remény egy kis sugara, de sebezhetősége a bolygónkon okozott pusztításról is árulkodik. Ahogy Ralf Reski megjegyzi: „A Takakia látta a dinoszauruszokat jönni és menni, látott minket, embereket jönni, és most tanulhatunk valamit az ellenálló képességről és a kihalásról ettől a mohanövénytől”. Ez az ősi moha nem csupán a történelem tanulságait hordozza magában, hanem egy meggyőző felhívást is a cselekvésre – emlékeztetőül arra, hogy a mai döntéseink visszhangoznak az időben és a generációk között, és hogy a változtatás ereje a mi kezünkben van.
