Egy fenntartható tonhal-fogási technika, mely több ezer évre nyúlik vissza, Olaszországban a kihalás szélén áll – de nem a halak hiánya miatt.

Sandali Handagama és Agostino Petroni riportja Sardinia szigetéről, Carloforte városából származik, ahol egy borongós reggelen, Sardinia keleti partjaitól néhány mérföldre, négy férfi ugrik egy hálóba, ahol 49 óriási atlanti kékúszójú tonhal küzd az életéért. Harminc percig tart a küzdelem a hálók, faroknyalábok, uszonyok és sima ezüstös testek között, mire végül sikerül egy fém horgot a legközelebbi hal kopoltyúján átfűzniük – így kezdődik a The Guardian cikke, amely egy ősi olasz halászati technika – feltételezhető – végnapjairól számol be.

„Ez nem hold. Ez egy űrállomás!” – Az „úszó Halálcsillag” megérkezett az ír partokhoz.

Luigi Biggio, aki egy tonnara-t vezet – ez az olasz változata egy ősi mediterrán halászati szokásnak, amely csapdába ejti és kihalássza a kékúszójú tonhalakat egy olyan „intim, kegyetlen küzdelemben”, amit olaszul mattanza-nak („mészárlás”) neveznek – épp azt parancsolja embereinek, hogy húzzák fel a halakat. Huszonnyolc férfi nézi, ahogy egy három méter hosszú, 120 kg súlyú lenyűgöző, haldokló teremtményt emelnek ki a vízből egy csigával. A legnagyobb hajón egy férfi gyorsan elvágja a hal jugulárisát, és a hajó vérrel telik meg. Bár a halászat erőszakosnak és barbárnak tűnhet, a halászati szakértők azon ritka fenntartható módszerek között tartják számon, amelyek még alkalmasak a kékúszójú tonhal – ami a világ egyik legtúlhalászottabb fajtája – kipusztítás nélküli halászására.

Az olasz tonnare-t, annak ellenére, hogy fenntartható módot jelent a halászatra, kihalás fenyegeti. De nem a halak hiánya miatt. Bár a gyakorlatot az 2000-es évek elején valóban fenyegette a tonhalállomány összeomlása a kereskedelmi túlhalászás miatt, az EU szabályozásai segítettek az állomány helyreállításában az elmúlt évtizedben. Azonban Olaszország kisüzemi, hagyományos halászai nagyrészt nem tudtak engedélyeket szerezni a kvóta rendszer miatt különböző kormányok alatt, és most a nagy flottákkal is meg kell küzdeniük a régióban. A 20. század 20-as éveiben még több mint 50 csoport halászott ezen a módon Olaszországban, ma már csak Giuliano Greco és családja birtokol egyet az egyetlen másik ilyen halászatból, amely még aktív.

Bizonytalan a halak jövője az óceáni oxigénszint csökkenésével

A tonnara „az egyetlen környezetbarát rendszer a kékúszójú tonhal halászatára, mert nem zavarja meg a tonhalállomány élet- és biológiai ritmusait,” mondja Greco, aki az 1990-es évek eleje óta dolgozik a Sardiniai Tonnara di Carloforte-nál, átvéve az üzletet apjától. Az olasz tonhal kvóták kevés ágens kezében összpontosulnak. „Olasz kvótákkal halásznak tonhalat, majd az egész világon árulják a halat Máltán keresztül, kivéve Olaszországban,” mondja ezekről a piaci szereplőkről Fabio Micalizzi, egy szicíliai, aki igazságosabb kvótaelosztásért küzd.

Az atlanti kékúszójú tonhal a világ egyik legdrágább és legkeresettebb halai közé tartozik, néha több millió dollárért kelnek el a példányai Ázsiában. A 60-as években, ahogy a globális kereslet nőtt, elterjedtek a nagyléptékű halászati módszerek, mint a táska-hálós halászat és a vonóhálós halászat. Az EU 2009-ben egy átfogó helyreállítási tervet hajtott végre a túlhalászás megállítása érdekében. A terv kvótákat osztott ki az tagállamok között, korlátozta a halászatra engedélyezett hajók számát, és 30 kg-ban limitálta a halászott tonhalak minimális súlyát. A terv sikeresnek bizonyult, mivel a tonhalállomány olyan sikeresen állt helyre, hogy 2014 óta a nagy hajók „egy nap alatt kifogják éves tonhal kvótájukat”, mondja Alessandro Buzzi, a WWF Mediterrán Tengeri Kezdeményezésének munkatársa.

Azonban azok a kvóták, amelyek segítettek a halállomány helyreállításában, „katasztrofálisak voltak” az őshonos halászok számára, mondja Greco. Az EU tervében szerepelt, hogy a tagállamok helyi közösségek között osztják szét a kvótákat. De Olaszországban ezek a kvóták nagyobb cégek felé billentek. A kisüzemi halászok számára illegális Olaszországban tonhalat fogni a kvóta-elosztás miatt. Még a mellékfogásként kiemelt tonhal megtartása is büntethető. Pedig „Akár akarod, akár nem, a tonhal beugrik a hajódba,” mondja Micalizzi. „Ha mi, a hivatásos halászok fogjuk ki, gyilkosokká és tolvajokká válunk.”

Stefano Sanna, egy 25 éve tonnarás halász szerint: „Az elmúlt néhány évben a tonhalak egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Ebben az értelemben tehát a kvóta működött.” Ez a hagyomány nem csupán egy ősi halászati módszer megőrzése; ez egy fenntartható gyakorlat, amely kritikus fontosságú a környezet és a helyi közösségek szempontjából egyaránt. Az olasz tonnara, amint azt a cikk is kiemeli, nem csak a múlt maradványa; kulcsfontosságú eleme lehet egy fenntarthatóbb jövő kialakításának. További részletek a Guardian cikkében.